Sokszor észre sem vesszük, hogy egy megjegyzés, egy adott helyzet milyen hatással volt ránk, talán csak egy érzés marad vissza bennünk tudatosan, a többit elfelejtjük. Stressz minden nap érhet bennünket, sokat már magzati korunkból hozunk magunkkal, másokat örököltünk.
Csoda-e, hogy egy idő után "betelik a pohár", és a betegség megjelenik? Nyilván nem. Tudatalattink mindent, de mindent rögzít, ami velünk történik. Ha egy problémát nem oldunk meg, az a tudatalattiba süllyed, ott marad, és csak halmozódik, halmozódik...Mit tehetünk tehát? Tudatosan annyit, hogy amikor felbukkan bennünk egy rossz érzés, azonnal segítünk rajta és megoldjuk. Így legalább nem jut be lelkünk mélyére, a többi közé. Álljunk meg egy pillanatra, gondoljuk végig, hogy például az adott megjegyzés miért esett rosszul, aztán igyekezzünk felülemelkedni rajta. Jól tesszük, ha minden este, elalvás előtt végiggondoljuk a napunkat az elejétől a végéig, és minden "lelkünkbe taposónak" megbocsátunk. Tény, hogy ez nagyon nehéz. De meg kell tanulnunk, gyakorolnunk kell a saját érdekünkben. A "bűnös" lehet hogy már el is felejtette az egészet, mi pedig egy rossz megjegyzésén őrlődünk egész nap, pokollá téve minden percünket. Tisztítani kell testünk mellett lelkünket is, különben egy további "cseppet" tettünk poharunkba. A régiek, a korábban történt lelki fájdalmak úgyis ott vannak, folyamatosan kifejtik hatásukat, belegázolva jó közérzetünkbe. A jelszó tehát a tudatosítás, és a tudatos megbocsátás. A meditáció erre kiválóan alkalmas. Aztán el kell kezdeni feldolgozni a régieket. Nem egyszerre, csak szépen, lassan, fokozatosan. Egyikünk sem bírná elviselni, ha az a sok érzelmi " hulladék", amit hosszú időn keresztül összeszedtünk, egyszerre jönne fel elménk mélyéről. De egyszer el kellene kezdeni, nem? Betegünk, özv. Gyógyszerszedő Ignácné, született Kis Eufrozina, 76 éves beteg belép a rendelőbe. Boldogan állapítja meg, hogy a rendelő teljesen üres. Máskor mindig legalább negyvenen szoktak lenni egyszerre. "Talán ma ráér a doktor úr beszélgetni egy kicsit velem - gondolja." Doktorunk, aki éppen most került ki az intézetből, igen okos ember. Három szakvizsgája van, biokémiából kandidált, és szabadidejében gyógyszer-hatástani kutatásokat folytat. Frozi néni beléptekor is éppen a legújabb szakirányú folyóiratot böngészi, hátha felbukkan benne valami új információ, amiről még nem hallott. Pár kérdést intéz betegéhez hogyléte felől érdeklődve, majd számítógépével elkezdi kinyomtatni a recepteket. Megdöbbenve tapasztalja, hogy Frozi néni 14 gyógyszert szed egyszerre. Fejében máris elkezdi analizálni, hogy ezek összességében milyen hatást fejthetnek ki betegére. Lévén profi ezen a területen, kilenc gyógyszerig jut el, aztán feladja. Ha jól van tőle a beteg, miért is ne szedhetné mind az összeset? Végül nem bírja tovább, és megkérdezi: " Biztos jól van ezektől a szerektől? Nem kellene legalább néhány gyógyszert elhagyni? Az egész nyugdíját ott fogja hagyni a patikában."
Frozi nénink végre úgy érzi, zöld jelzést kapott, és végre egyszer elmondhatja nehéz élete történetét. Bele is kezd:
Nehéz életem volt ám nekem, drága doktor úr. Már gyerekkoromban gondoskodnom kellett öt testvéremről, mert édesanyám nem bírta. Heten voltunk testvérek, én voltam a legidősebb. Már akkor is nagy nyomás nehezedett rám, és nem volt megoldás a helyzetre. Édesapám hatalmi szóval kiadta a feladatot, hogy segítenem kell, és nem volt más választás. Hasonló volt bennem a konfliktus érzése akkor is, mikor megboldogult uram, az Ignác, így viselkedett velem. Mindig édesapám jutott eszembe róla, hasonló nyomást éreztem magamon, mint fiatal koromban. Hát csodálja, hogy magas a vérnyomásom? Öt gyógyszerrel sikerül valahogy rendben tartani. Így is kiugrik néha, ha valami erre emlékeztető helyzetbe keveredek. Ja és a cukrom. Olyan jól esne néha megenni egy szelet dobos tortát. Régen mindig jól éreztem magam utána. Most nem lehet a diétám miatt. Reggel pedig ennem kell, akkor veszem be a reggeli gyógyszeremet, holott én soha nem reggeliztem korábban. Délben ettem először, és ez most nagyon zavar. Mindig ezt meg azt kell ennem, és akkor, amikor mondják. De muszáj, mert a múltkor is kiugrott a cukrom. Nem akarok rosszul lenni. De hát csoda ez? Nem szeretett engem soha senki. Se gyerekkoromban, se azután. Mindig vágytam a szeretetre, de se adni, se elfogadni nem voltam képes. Éreztem, hogy bennem van, de valahogy nem jött ki. Az unokám is kérdezte, hogy szeretem-e magamat igazán? Méghogy magamat? Micsoda kérdés! Szedem is szépen a tablettáimat, mind a két félét. Így is azzal ijesztgettek a múltkor, hogy inzulin lesz a vége. Akkor aztán szúrkálhatom magam. Na nem, azt inkább nem akarom. Aztán a lábaim. Dagadnak folyamatosan. Szedem is a vízhajtókat. Az egyiket naponta, a másikat hetente háromszor. És tudom ám, hogy mi van mögötte. Az eltitkolt érzelmeim. Az unokám mondta. Valami "hókusz-pókusszal", meg a csillagokkal foglalkozik. Ő mondta, hogy a víz, az érzelem. Nem tudom ám kiengedi őket magamból, sírni sem sírtam már ki tudja mióta. Érzelgős öregasszonynak néznének. A szívem is fáj néha, és hadd ne beszéljek az izületeimről. De az a teher, ami rám nehezedett egész életemben... Sose tudtam tovább lépni a dolgokon, mindig belül éreztem azt, hogy legszívesebben visszacsapnék. Na de hogy tehettem volna ilyet? Ráment az izületeimre, az édesanyámnak is így fájtak. Az izomlazító és a gyulladáscsökkentő is kell, hogy a fájdalmat el tudjam viselni." Folytatta volna Frozi néni a végtelenségig, ha nem kopogtak volna az ajtón. Így lassan felállt, és elindult a gyógyszertár felé. Kicsit már attól is jobban volt, hogy végre kibeszélhette magát. Doktorunk pedig? Ő elkezdett gondolkozni azon, hogy a sok szakmai folyóirat mellett néha másba is bele kellene olvasnia.