" Neked írom, de úgysem tudod, hogy Neked szól. Régen volt. Többen álltunk a házak falánál, amikor felbukkantál. Jöttetek az úton. Az ősz akkor kezdett leereszkedni a dóm oldalán. Nem látszott, hogy csak Rád figyelek, beszélgettem, mintha semmi sem történt volna. Közeledtél. Valami ellenállhatatlan erőt éreztem, ami feléd vonzott. Nem tudtam, mi ez, mintha mágnesek lettek volna közöttünk, pedig csak az út volt. Próbáltam zavaromat leplezni, beszéltem a többiekhez, hogy ne vegyenek észre semmit. A derekam már kezdett ledőlni a függőlegesből, már majdnem hanyatt estem, hogy ellenálljak annak az erőnek, ami Feléd vonzott. Mágnes, vagy mi ez? -kérdeztem magamtól. Határtalan, és láthatatlan mágnes volt az, ami vonzott feléd, ami miatt már taszítottam a földet, nehogy odarohanjanak Téged átölelni. Muszáj volt uralkodnom magamon, ezt tettem mindig. Féltem, hogy megint úgy járok, mint korábbi életeinkben. Ezt akkor még nem tudtam. Köszöntünk egymásnak, majd elmentetek. A hatása sokáig érződött, mint minden találkozásunknak. Egyszer régen deli katonatiszt voltál. Megkérted a kezemet, de elmentél a hozományommal. Az ablak tövében álltam, amikor a másikkal flörtöltél. Tollas kalap volt a fejeden. Mást vettél feleségül. Akkor is. Ezért tartoztál nekem ebben az életben, ezért nem kaptad meg most, amit megérdemeltél volna. Köszönöm, amit értem tettél. Nélküled nem ment volna. Legközelebb megint mást vettél feleségül, de egyszer már az enyém is voltál. Mindig én szerettelek jobban. Azt mondják, legközelebb fordítva lesz. Nem akarom, hogy így legyen. Megértettem. Nem, nem voltam bolond. Egyszerűen féltem a több életen át cipelt kudarcok miatt. Féltem a visszautasításoktól. Most nem lehetett volna másképp. Sokáig tartott, amíg rájöttem, és a helyére tettem a dolgokat. Talán még ma is citerázik a lábam, ha erre gondolok. Nagyon szerettelek!"